A látszat dacára "A pápa ördögűzője" arra enged következtetni, hogy a történet a késő Gabriele Amorth atya, a római egyházmegye 30 évig szolgálatot teljesítő fő ördögűző katolikus pap valós tapasztalatain alapszik. A forgatókönyvírók nevének megjelenése a stáblistán ezt alátámasztja, miközben a film elején látható időpontok és helyszínek a dokudráma illúzióját teremtik meg; mindezt ráadásul a loyolai Marymount jezsuita kutatóegyetem non-profit produkciós vállalatának támogatásával készítették, melynek végrehajtó producerei között ott van Loyola rektor atya Edward J. Siebert is.Úgy tűnik, még a magas rangú katolikusok is rendelkeznek humorérzékkel: nem kell várni a záró stáblistában szereplő "fiktív mű" feliratra, hogy ráébredjünk, "A pápa ördögűzője" egy fantasztikusan kreatív, szórakoztató alkotás, amely Amorth munkáját olyan mértékben inspirálta, mint a SunnyD a floridai narancsokat, és ez nem csökkenti a szórakoztatás értékét. Julius Avery filmje nem a Bibliát vagy Amorth önéletrajzait követi, hanem a démoni megszállásról szóló horrorfilmek hagyományos történeti sémasorát, amely fél évszázaddal ezelőtt kezdődött "Az ördögűző" című filmmel, amikor egy szerencsétlen amerikai tinédzser egy ősi Sátán híve által megszállt, és egy tapasztalt papnak kellett helyreállítania a rendet.A film hűsége ehhez a formulához megóvja attól, hogy jelentős rémületet vagy meglepetést tartalmazzon, mivel Michael Petroni ("A szertartás") és Evan Spiliotopoulos ("Az eretnek") vékony, sablonos forgatókönyve még a szereplőknek sem enged teret arra, hogy egyértelműen ijesztő katolikus kolostorban járjanak. Ennek ellenére "A pápa ördögűzője" vonzó B-filmes hatást gyakorol, részben azért, mert az ausztrál műfajstilista Avery képes az ördögi látványosságok megalkotására, de főként Russell Crowe-nak köszönhetően: mint a film Amorth atya változata Damien Karras által, az Oscar-díjas színész a megfelelően durva, paternalista hitelességgel és szarkasztikus öniróniával támasztja al